TÖREDÉK
ART9 Galéria, 1092, Ráday utca 47.
Megnyitja P. Szabó Ernő művészettörténész
2011. március 2., 18 óra
A kiállítás megtekinthető március 25-ig.
"Tisztelt közönség, hölgyeim és uraim!
A témák az utcán találnak rám – vallja Mazalin Natália. Ez a mondat fölidézi bennem azt a mondást, amelyet szakmám, hivatásom, az újságírás gyakorlása közben számtalanszor hallottam: A téma az utcán hever, csak föl kell emelni. Bevallom, sohasem volt kedvem lehajolni. A témákat, mégis magtaláltam magam is az utcán. Olykor a szó szoros, máskor átvitt értelmében inkább szemmagasságban vagy afölött a házak homlokzatait, tetőit szemlélve kerestem őket.
Aligha van még ugyanis olyan város a világon, amely oly izgalmas, változatos és olyan ellentmondásos látványt kínált volna falaival, mint Budapest. Történelemről és emberről, örömről és fájdalomról beszélnek a város falai. Egyrészt az a néhány évtized határozza meg a látványt, amelyet a historizmus időszakának nevezünk, nagyjából a kiegyezéstől az első világháború kitöréséig tartó évtizedek. A nagy munkálkodások időszaka volt ez a korszak, bankok és bérházak, villák és templomok, sugár és körutak építésének az időszaka, a fejlődésé, kibontakozásé, és nem csak a szó fizikai, anyagi, de szellemi, morális értelmében is. Ország épült, nemzet formálódott, kultúra kerekedett, mindaz, ami rövid idő alatt gyors munkával elkészült, nagy jövőt ígért.
De meghatározzák a látványt azok az évtizedek is, amelyek a nagy építkezések korszakát követték: a háborúk és a forradalmak, az ilyen vagy olyan színű diktatúrák időszakai, a hallgatás, befelé fordulás évtizedei, a félelem, a bizalmatlanság csöndjei.
Aligha van más város a világon, ahol annyi minden inspirálhatta volna Pilinszky Jánost, hogy híres négysorosát megírja: „Alvó szögek a jéghideg homokban, Plakátmagányban ázó éjjelek. Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet.”
Aligha van más város, ahol ennyi minden ivódott volna a falakba. És éppen ezért aligha lehetne tehát más várost találni a világon, ahol annyira autentikusnak érezhetnénk Mazalin Natália festményeit, mint éppen Budapesten.
Egyik kiállítása kapcsán így vallott ugyanis inspiráló forrásairól: „Különös hangulat fog el a kopott házfalakon lemálló plakátdarabkák, rozsda marta felületek láttán. Az idő és az emberi kéz lenyomata, hol bátortalan karcok, hol erőteljes, indulatokat kifejező grafittik különös érzéseket váltanak ki bennem. Festményeimen és kollázsaiban akaratlanul is ez az elhagyatott, titokzatos világ köszön vissza.”
Mondhatni tehát, hogy az időt idézik meg ezek a festmények, s az időben azokat az embereket, történéseket, amelyek nincsenek többé, de a képeknek köszönhetően, a melyeken egyébként nem látszanak, létezésük mégis jelen idejűvé válik. Ez a jelenlét talán azért érezhető olyan erősen, mert Mazalin Natália művein visszatérő módon van jelen a kollázstechnika, jelen vannak azok az anyagok, amelyek az akrilfestékkel társulva magának a valóságnak a részleteit lényegítik át képépítő elemekké. „Foglalkozom grafikával, akvarellel, de kedvenc területem mégis a kollázs, amiben úgy érzem leginkább kifejezhetem a gondolataimat. Saját festésű papírokkal dolgozom, és kísérletezem különbözõ anyagokkal.” – vallja, s valóban, kitépett újságlapok, csomagolóanyagok, plakátrészletek, megégett papírlapok, szövegtöredékek láthatóak a felületen, eredeti környezetükből kiemelve, eredetüket tekintve tulajdonképpen elemekkel új egységet alkotva. Nincs ezekben a képekben sem nosztalgia, sem távolságtartás. Nem ábrázolják a Plakátumokat, ahogyan Ferenczy Károly nevezte a falragaszokat egyik festményében, amely a nagyvárossá növekedő
Budapest utcáit, embereit idézte meg jó száz évvel ezelőtt, hanem sejtetik annak a világnak a minőségét, amelyből származnak, mégpedig nyilvánvalóan a festő értelmezésében, aki maga is a megidézett világ része, a történések tárgya és egyben alanya. Szabad és egyben kiszolgáltatott. Megtapasztalhatta ezt az ellentmondásos állapotot Iparművészeti Főiskola elvégzése után mintegy tíz esztendeig iparművészként azonosíthatatlanul, a festett felülettel,
a kalligrafikus már indulásakor, textiltervező iparművészként, hiszen az tevékenykedett. Saját sorsán keresztül élhette át a megrendelői igényekhez, az ipari kivitelezéshez való alkalmazkodás nehézségeit majd egy nagy hagyományokkal és szellemi energiákkal rendelkező szakma hanyatlását.
Nyilvánvalóan a kötöttségektől való szabadulás igénye és a méltó feladatok csökkenése egyszerre ösztönözte a váltásra, amelynek következményeként lassan egy évtizede kifejezetten az autonóm mű, a festészeten belül megvalósuló önkifejezés lehetőségei foglalkoztatják. És nyilvánvaló az is, hogy nemcsak a kubista képek kollázselemei, a Pollock-
féle akciófestészet, az absztrakt expresszionizmus tanulságai hatottak rá.
Művészi fejlődése szempontjából meghatározó volt, hogy a váltáskor magával hozta az anyaggal való olyan tapasztalatait, ismereteit, amelyek, ahogyan azt a kísérleti textilművészet nagy korszakában, a hatvanas-hetvenes években született művek is bizonyították, a képzőművészet számára is új inspiráló forrásokat, megoldási lehetőségeket lehetővé teszik annak valóra váltását, hogy a világ, a város töredékeiből új, a kép felületén megvalósuló egységet hozzon létre. Vagy, ahogyan maga fogalmaz, hogy a képet a „kaotikus világból kiemelt külső információtördékek és az öntudatlan érzelmi visszahatások egyszerre alakítsák.” Nem ábrázol konkrét jelenségeket képein Mazalin Natália, teret hagy a szemlélőnek a szabad asszociációra, de műveinek visszafogott színvilágával, a kollázstechnika révén a műbe emelt részleteken és a festői gesztusokon, a keresztül nagyon
is meghatározott irányt szab ennek az asszociációnak. Nem derűs az a világ, amelyet a képek révén kirajzolódni vélünk, de alighanem kevésbé tetszenének nekünk a művek, ha az lenne, mert nem felelne meg az igazságnak. És mi egyéb szándéka is lehetne a festőnek, mint az, hogy a töredékek felmutatása, az összerakásukra tett kísérletek révén az igazság felé vezesse a nézőt, még ha ez az igazság – vele együtt egyre inkább érezzük mindannyian – fájdalmas is?
A fájdalom és a szépség találkozása sokszor eredményezte maradandó művek jelenthetnek. Hitelesítik a szándékot, létrejöttét a művészet történetében, sokszor vezette új utak, új felfedezések felé az alkotót s vele a mű szemlélőjét is."
Bokor Balázs nagykövet, Los Angeles-i főkonzul, 2009
"...valamifajta biztos kiindulópontokat keresvén Mazalin Natália festőművész alkotásainak leírási, értelmezési kísérletéhez egy, az absztrakt expresszionizmus stílusirányzatát körvonalazó lexikális fogalom-meghatározást idézünk. A múlt század negyvenes-ötvenes éveitől mind erőteljesebbé váló festészeti irányzat lényege a művész lelki és hangulati állapotának, tudatalatti képzeteinek közvetlen, nemegyszer drámai színezetű kifejezése. Az absztrakt expresszionista festő a századelőn dolgozó Vaszilij Kandinszkij elvont törekvéseinek szellemében, a hagyományos, a klasszikus kompozíciós elvek felszámolásával és a konkrét motívumok megjelenésének mellőzésével dolgozik, és a művészetét erőteljesen árnyalhatja a lírai beállítódás, valamint a távol-keleti kalligráfiák világa. A munkákban nem kell keresni történéseket, a szövegfoszlányokban szó szerinti utalásokat. A művek a művészben levő feszültségeket, érzéseket, a világból jövő benyomásokat tükrözik. Vásznain keverednek a különböző technikák, mivel az anyagok iránti kíváncsiság és a kísérletező kedv mindig munkálkodik benne.
Mazalin Natália: 1963-ban születtem Kijevben.1990-ben végeztem el a Magyar Iparművészeti Egyetem kötő-hurkolóipari modell és anyag szakát. Tagja vagyok a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. Rövid ideig dolgoztam a szakmában tervezőként, majd 2003-ban a sík művészetek felé fordultam. A témák az utcán találnak rám, különös hangulat fog el a kopott házfalakon lemálló plakátdarabkák, rozsda marta felületek láttán. Az idő és az emberi kéz lenyomata, hol bátortalan karcok, hol erőteljes, indulatokat kifejező graffitik különös érzéseket váltanak ki bennem. Festményeimen és kollázsaiban akaratlanul is ez az elhagyatott, titokzatos világ köszön vissza.