DLA értekezés, Németh Róbert 2012, témavezető: Szabados Árpád, DLA Habil. Egyetemi tanár
.jpg)
....Dolgozatomban a kortárs rajz és a tér viszonyát vizsgálom. Olyan műalkotásokat tanulmányozok, ahol a rajz nem hagyja el a képfelületet, mégis tartalmi vagy formai kapcsolatban van az előtte (felette, alatta vagy mellette) elhelyezkedő térrel.
Tematikám kiindulási alapját saját munkáim jelentik, melyek túlnyomó része a rajz valamilyen formáját (is) használják. A rajz és a tér problematikájával kapcsolatos érdeklődésem az egyetemi diploma megszerzése után kezdődött. Elkezdett foglalkoztatni a háromdimenziós tér és a kétdimenziós rajz kapcsolata. Hogyan befolyásolhatja a téri kiterjedéssel nem rendelkező vonal a (kiállító)teret?
Kezdetben nem volt tudatos ez az irány, létrehoztam néhány térrel és rajzzal kapcsolatos munkát, majd utólag vettem észre az összekötő szálakat. Tapétákra rajzoltam nagyméretű aktokat, amelyeket a kiállítóterem falaira ragasztottam, mintegy beburkolva egyfajta második bőrrel. Ezek az alkotások a kiállítás végeztével mindig megsemmisültek. A néző, ha közelről nézte a rajzokat, láthatta a figurák körvonalait a tapéta mintái között, a teljes alakot azonban nem (1. ábra). Amennyiben messzebbről nézte a tapétát, hogy egyszerre láthassa a teljes rajzot, annak vonalai elvesztek a minták között.
A képsík mögötti tér összekapcsolódott a valós térben elhelyezkedő néző pozíciójával. A Wekerle-telep 100 éves évfordulójára egy dobozzá összecsukható, rézből készült alaprajzot készítettem. Posztamens nélkül, közvetlenül a padlóra terítettem ki, a nagyon lapos (6mm vastag) rézbe mélyített rajzot (2. ábra). A bemaratott, zöldre patinázott részek telekhelyeket jelöltek, ahova a beköltöző munkások és tisztviselők helyezhették el „házaikat,”1benépesítve az alaprajz fölötti teret. Összecsukva dobozzá alakult a munka, melyet a tetején levő fül segítségével, mint egy bőröndöt lehetett hordozni. Az újabb és újabb iállítóterekben, az égtájaknak megfelelően elhelyezve, a „mobil emlékmű” a földön kiterítve, azok terét alakítja át.
Később, axonometrikus projekciókból összeálló test-képemet varrtam bele, varrógéppel, használt
műtőslepedőkbe. A „térbeli” alak, vetületekből, elöl-, oldal- és felülnézetekből állt össze (3. ábra).
Ezt a „virtuális” testet javítottam ki, úgy, hogy egészségügyi problémámat – egy térdműtét és az azt követő kéthónapos mankózás során elsorvadt lábam körvonalait –, a „hibás” vonalakat rajzoltam át a varrógéppel. A vetületi ábrákból, az installáció közepén a néző képzeletében állt össze a háromdimenziós, virtuális kép a „meggyógyított” testről.
Mindhárom esetben a térrel foglalkoztam, de a vonal akkor sem hagyja el a hordozófelületet, ha kiemelkedik (műtőslepedő varratok), vagy bemélyed (telekhelyek), tehát az foglalkoztatott, hogy a síkon megjelenő rajz miképpen alakítja, formálja a teret, milyen hatással van a valós térben elhelyezkedő néző pozíciójára. Tudatosabban kezdtem kutatni a hasonló tematikával foglalkozó műveket. Folytattam megkezdett sorozataimat (a tapétákat) és újabb terveket, munkákat hoztam létre, amelyek a rajz és a tér kapcsolatával foglalkoztak.
A Wekerle-telep, a „kispesti munkás és tisztviselőtelep” lakásaira igényt tartók között nagyon sok volt a vidéki környezetből odakerült ember. Számukra drasztikus változást jelentett volna, ha teljesen kiszakadnak a megszokott fás-kertes életterükből és „bérkaszárnyákban” kell élniük. Hogy megőrizzék a beköltözők eredeti környezetét, a Wekerle építésekor 50.000 fát ültettek el, melyek közül 16.000 gyümölcsfa volt. Olyan volt ez, mintha a vidékről felköltöző munkás „becsomagolva” magával hozta volna környezetét, majd a kispesti Wekerlén kibontva újra „saját” otthonában lakhatott, csupán egy másik földrajzi helyen. Az ötlet, amely munkám kiindulópontját adta, az volt, hogy ezt a hordozhatóságot szerettem volna megtartani, ill. átalakítani.
A dolgozat első részében történeti áttekintését adom a képi tér és a valós tér kapcsolatának a nyugati
művészettörténetben. Noha az önálló rajz, mint műalkotás, már a XVI. században megjelenik, nagyméretű, térrel foglalkozó rajzinstallációk csak a XX. század közepétől léteznek. A képi terek áttekintésénél ezért a XX. század előtt, főleg a festői tér átalakulásait veszem számba. Nem célom a nyugati művészet képi terekkel kapcsolatos változásainak kimerítő bemutatása, csupán a képi tér és a valós tér kapcsolatának fontosabb állomásait érintem.
A reneszánsz perspektíva kialakulása és megszűnése/átváltozása jelentősebb számomra. Itt egyaránt
fontosnak találom a képi és a valós tér közötti gondolati, tartalmi és illúziókeltő, fizikai kapcsolatot.
Ezekben az esetekben a képsík mögött létrejövő térillúziókat vizsgálom. Külön fejezetet szentelek a perspektíva szélsőséges esetei közül az anamorfózisnak, ahol először jelenik meg a képsíktól független, térben a hordozófelület előtt létrejövő illúzió.
A kortárs művészeti alkotások esetén is az előző megfontolások szerint válogattam. Így a kortárs anamorfikus művek az anamorfózis fejezet végén kaptak helyet.
tovább olvasható:
.jpg)
