Az idő vasfoga


Mazalin Natália kiállítása Kispesten
Az idő fogalma azóta foglalkoztatja az embert, mióta az idő fogalma létezik.
Ám az idő fogalmát az ember alkotta, létezése nélkül az idő értelmetlen fogalommá válna. Minden egyes ember egyedi módon és sokrétűen viszonyul az időhöz. Minket most az a viszony érdekel,melyet az ember köt a körülötte létező személyes, vagy kollektív tárgyakkal, illetve, ahogy azok ránk, emlékekkel, történetekkel terhelt létezésükkel hatnak. Vannak kollektív tárgyak,melyek közös emlékekként hasonló érzeteket váltanak ki mindannyiunkból és vannak, melyek csak nekünk, személyünknek szólalnak meg.

Mazalin Natália címnélküli, határozott karakterű, kevés színnel és látszatra kevés formával manipuláló képei többrétegű, málladozó vakolatrétegeket idéznek meg. Munkái egyrészt kitágított, kollektív jelentéssel felruházott, másrészt ugyanúgy erőteljesen személyes vonatkozású pillanatfelvételek a világban létező tárgyakról, hiszen a házak fala, az utcák aszfaltjának repedései mind-mind az idő attribútumait viselik, személyes és kollektív történelmet hordoznak, melyekre pillantva erőteljes hangulati befolyásoltság tör az emberre.

Ez az áthangolódás tör be létünkbe és saját létébe egyaránt, ez hordozza a jelentést, ebben mutatkozik meg az idő. A valóság elemeinek sajátos áthangolódásának vagyunk szemtanúi. Egyébként érdektelen tárgyakból az emlékeink és érzelmi kapcsolódásaink folytán olyan, mások számára megmagyarázhatatlan kötődést vagyunk képesek teremteni, melyek nemcsak hogy értékké avanzsálják a tárgyakat, hanem majdhogynem élővé varázsolja azokat, mintegy újra valóságossá és jelené téve a múltat. Ez az erő, képesség hozza lázba az alkotót,tevékenysége így egyszerre vall tudatos és tudattalan elemek folyamatos munkálkodására,melynek végső nyughelye, azaz az elkészült mű befejezettsége egy bizonyos hangulati állapot megszületése. Ez az állapot maga a végleges, elkészült alkotás.

Mazalin Natália egyszerre használja fel a vezető mainstream divatmárkák reklámanyagait és saját életének jelentéktelennek tűnő tárgyait, azaz: plakátdarabokat, cipős doboz, szöveggel nyomott selyempapírját (senki ki ne dobja), megégett (elhasznált) sütőpapír darabját,reklámszatyor félreismert-félreismerhetetlen betűtípusait, tükörfóliát és egyéb talált tárgyakat.
A pszichikai rétegeket „emlékező” matériákkal helyettesítve egymásra halmozza őket, hogy aztán az idő vasfogaként kegyetlenül és feltartóztathatatlanul elbánjon velük, hipóval marja,visszakaparja, újrahasznosítja vagy éppen megsemmisítse. Saját vágyainak szavait alkossa meg tömegtermékek csomagolóanyagából, önmagához rántsa, idomítsa a világot, miközben a világban-benne-létezőként felszínre rántsa magánléte közössé váló pillanatait. Sokrétű érzelmi katedrálisokat épít, melyhez közelíteni csak szavak nélkül, saját emlékeink, hangulati viszonyaink, éberségünk által lehet. Nem adja magát egykönnyen, miközben nem titkolózik. Azzal a logikával dolgozik, amit mindenki ismer, ámde egyetemesen megfogalmazni
képtelen.
Mohay Orsolya