http://videotar.mtv.hu/Videok/2012/01/17/09/Aranymetszes_2012_januar_16_.aspx
42. mp
Hosszú idő után jelentkezik csoportos kiállítással a Magyar Üvegművészeti Társaság; a HuGlass 2012 címmel péntektől a budapesti B55 Galériában látható tárlat negyvenöt művész nyolcvan alkotását vonultatja fel."A kortárs magyar üvegművészet alkotóit világszerte ismerik, nagyhatalomnak számítunk a világ üvegművészeti térképén" - fogalmaz a csoportos tárlat ajánlója.
Mint az írást jegyző Gopcsa Katalin művészettörténész emlékeztet, a B55 kiállításán szereplő alkotók művei a világ olyan jelentős intézményeiben láthatók, mint a francia Musée du Verre Sars-Poteries-ben és Liége-ben, a düsseldorfi Kunstmuseum, Lausanne-ban és Párizsban a Musée des Arts Décoratifs, a londoni British Museum vagy a kortárs üvegművészet fellegvárának számító Corning múzeum.
A nemzetközi üvegművészet egyik legrangosabb fórumán, a 2010-es kanazawai nemzetközi üvegkiállításon, ahol negyven országból érkeztek művek, Lukácsi Lászlónak a most a B55-ben "ragyogó" üveglegyezője kapta a fődíjat - mutat rá a művészettörténész.
Wehner Tibor: Hu Glass – A Magyar Üvegművészeti Társaság kiállítása
2012. 1. 16.
Megalakulásakor a Magyar Üvegművészeti Társaság deklarált célja többek között „az egyéni műhelyek lehetőségein túlnövő, technikai korlátoktól független, a lehető legnagyobb alkotói szabadságot biztosító, inspiratív közösségi munka feltételeinek megteremtése” volt.
Az 1996-ban Bárdudvarnokon megalakult társaság másfél évtizedes története e nemes célok megvalósítása, és a célok megvalósítása útjában álló akadályok leküzdése jegyében zajlott és zajlik: az e művészeti szerveződés tevékenységét, működését fémjelző történések, és ugyanígy, a történeti hiátusok révén is a modern magyar üvegművészet fontos fejezetei íródnak.
Az ezredfordulót megelőző és követő néhány esztendő mozgalmas eseménytörténetének intenzitása az új évezred első évtizedének végére mintha kissé visszaesett volna: a korábbi nagyszabású, átfogó csoportos kiállítások és egyéni tárlatok nagy ívű sorozata megtört, az éves rendszerességgel megrendezett szimpozionok, művésztelepek folyamata meg-megszakadt, és mintha a nemzetközi művészeti szcénában aratott sikerekről is kevesebb hírt kaptunk volna a közelmúlt éveiben. Ezek a tendenciák szoros összefüggésben vannak a magyar művészet helyzetét is determináló történelmi-társadalmi meghatározókkal – azzal, hogy a művészet a nem létező művészeti piacnak kiszolgáltatott, periférikus jelentőségű, illetve annak minősített szférává vált –, és összefüggnek a mesterség, a művesség gyakorlásához elengedhetetlenül fontos technikai háttér, apparátus megteremtésének nehézségeivel, illetve a korábban meglévő bázis megfogyatkozásával: az ipari műhelyek, az üveggyárak bezárásával illetve ellehetetlenülésével.
A mélyreható változások alig két évtized alatt zajlottak le: egy hajdan iparművészetinek nevezett ágazat hajdani fénykorára tekinthetünk vissza a múlt század kilencvenes éveinek történetét felidézve: a hatalmas művészcsapatokat mozgósító, 1991 óta megrendezett bárdudvarnoki nemzetközi szimpozionokra emlékeztethetünk, vagy arra, hogy 1999-ben a tokodi üveggyárban a Globalizáció című művésztelepen számos magyar és külföldi művész dolgozott együtt. Ezeknek a művészeti akcióknak tevékeny, aktív szereplője volt az a Sigmond Géza üvegművész is, aki alkotóként és művészpedagógusként is rendkívül sokat tett a modern magyar üvegművészetért, és akinek emléke előtt ez a kiállítás tiszteleg. A 2008-ban elhunyt alkotó is szomorúan regisztrálhatta még, hogy már régen nincs tokodi üveggyár, ahogy nincs salgótarjáni és parádi sem, hogy bezárt a budapesti Üvegpiramis Galéria, és csak ritkán érkeznek külföldi üvegművészek a megritkult és visszafogott működésre kényszerített magyarországi műhelyekbe, és a magyar kulturális politika sem reprezentál külföldön oly lelkesen a magyar üvegművészek munkáival, mint korábban. De talán most újra megmozdul valami: 2004–2005 óta nem volt olyan volumenű és jelentőségű üvegművészeti kiállítás Magyarországon, mint ez a most itt megnyíló tárlat.
A Magyar Üvegművészeti Társaság ezen kiállításán természetesen nem tarthatunk névsorolvasást, illetve ha tartanánk, akkor regisztrálnunk kellene, hogy néhány karakteres, meghatározó jelentőségű mester hiányzik, de ugyanakkor itt vannak a modern magyar üveget megteremtő, kitűnő alkotókból szerveződő generáció tagjai – a mai nagy öregek, a ma már mesterekként dolgozók egykori mesterei –, itt vannak a középgeneráció rendkívül erőteljes munkásságot kifejtő művészei, és hallatlan invenciózus csapatot alkotva jelentkeznek a fiatalok is, vagyis az 1952-ben megindított magyar középfokú, és az 1965-ben indult felsőfokú üvegművész-képzés – mint ezt a Moholy-Nagy Egyetem és a Ponton Galéria közelmúltban rendezett visszapillantó kiállítása is jelezte – változatlanul és magas szinten zajlik.
A tárlat azonban természetesen nem adhat teljes jelenkori üvegművészeti körképet: csak mintegy jelzésszerűen lehetnek jelen az építészeti üveg művelői – az igencsak kimagasló jelentőségű műveket készítő helyspecifikus üvegablak-tervezők és kivitelezők –, amiként mintegy szimbolikus – az ipari háttér csaknem teljes felszámolódásából, a szakember gárda szélnek eresztéséből eredeztethető – az alkalmazott, a funkcionális, a használati üveg, illetve a sorozatgyártással kivitelezett üvegtárgyak tervezőinek e kiállításon való részvétele is. A domináns az egyedi, autonóm, alapvetően plasztikai igénnyel megformált üvegszobrok, üveg-objektek, a szakirodalom által stúdióüvegnek nevezett alkotások megjelenése, de természesen itt vannak a hagyományos egyedi üvegtárgyak, a klasszikus üvegművészeti szellemet és gyakorlatot továbbéltető tálak, vázák, poharak, kelyhek is. A felvonultatott alkotások a hideg és meleg üvegmegmunkálás megannyi, leginkább egyéni technikát, egyedi kivitelezési metódust alkalmazó eljárásai révén születtek meg, és felfedezhetők anyagkombinációk is, s a mesterséges fényforrások kompozícióba építése mellett egy kinetikus, mozgó, auditív hatáselemmel összehangolt mű is bemutatóteret kap.
Ha akár formai, akár tematikai gócpontokat keresünk e tárlat anyagában, akkor magától értetődően a sokszínűség, a változatosság éltető erejére hívhatnánk fel a figyelmet: végső soron negyvennél több szuverén alkotó művei sorakoznak előttünk. Figuratív és nonfiguratív kompozíciók válaszolgatnak egymásnak, organikus jellegű munkák mellett jelennek meg a struktúrát hangsúlyozó, geometrikus hangoltságú művek, s rendkívüli intenzitással hatják át síkban és térben varázslatos színvilágukkal, fantasztikus gazdagságú formarendjükkel, sejtelmes áttetszőségükkel vagy átláthatatlanságukkal, tükröző felületeikkel, illuzionizmusaikkal befogadó közegeiket. És mindezt szellemi elmélyültség, gondolati meghatározottság, koncepcionális megalapozottság élteti. A legfontosabb összefogó jegy mindezeken túlmenően, hogy kivétel nélkül friss, a közelmúlt alkotóperiódusában született, a szélesebb nyilvánosság előtt még ismeretlen munkák alkotják ezt a műegyüttest.
A Magyar Üvegművészeti Társaság eme kiállítása azt tanúsítja, hogy a modern magyar üvegművészet – az oly biztosan elhelyezett, a múlt század utolsó harmadában megteremtett, rendkívül erős alapokra építkezve – tovább gyarapítja értékeit, és valamifajta aktív, a látványos szenzációkat, a zajos sikereket mellőző, csendes, elmélyülő, érlelődő korszakát éli. Ezért is lenne fontos egy vissza-visszatérőn megrendezett művészeti fórum, talán egy triennále megszervezése, amely kellő inspirációt adhatna az alkotóknak, és fontos támpontokat és szempontokat adhatna a művészeti interpretáció, a kritikai értékelés, a dokumentáció, a művészettörténet számára. Ebben a reményben, e majdani sorozat létrehozásának, létrejöttének fontos, egyik lehetséges, impulzív előzményeként ajánlom szíves figyelmükbe ezt a fontos és szép alkotásokat felvonultató kiállítást.
Megnyitószöveg a Magyar Üvegművészeti Társaság kiállításához.
© Wehner Tibor