Haraszty Zsófia festőművész kiállítása
Budapest, Kispesti Városháza Tárlat, 2012. március 13-

Harasztÿ-művésznévvel – ha nem István az illető – kiállításon bemutatkozni egyszerre nagyon könnyű és nagyon nehéz. És ha erre a kiállításra Kispesten kerül sor, akkor a bemutatkozás sokszorosan nagyon könnyű és sokszorosan nagyon nehéz. Könnyű, mert az öröklődő tehetség eleve garancia, és ha a Harasztÿ-génekből az utód csak parányit hordoz, már akkor is megkérdőjelezhetetlen a művészi minőség. És Kispesten könnyű azért is, mert itt mindenki ismeri a családot, amelynek tagjai évtizedek óta itt élnek, itt dolgoznak, és igazi lokálpatriótákként, szoros szálakkal kötődnek Budapest-világváros e városrészéhez.

És ugyanakkor Harasztÿ-gyermekként nagyon nehéz is művészként fellépni, mert önkéntelenül is mindenki az elődhöz méri, hasonlítja teljesítményét, és azt várja, hogy túllépjen, túlszárnyaljon – ebben az esetben a gyermek az édesapa teljesítményén. De a helyzet, a viszony természetesen nem ilyen egyszerű, és előfordul, amikor ennek a verseny-szellemnek, a túlszárnyalás-szándéknak a nyomára se bukkanunk.

A magyar művészetben számos olyan egykori művészcsalád működéséről tudunk, amelyben a szülők művészi hivatását generációkon át továbbörökítik a gyermekek – gondoljunk csak a Ferenczy-famíliára –, és napjainkban is számos olyan művészcsalád tevékenykedik, amelynek fiatal tagjai hivatásszerűen viszik tovább, folytatják, gyarapítják az idősebb családtagok örökségét. A Harasztÿ-család esetében, illetve a szobrász édesapa festő leányának, Harasztÿ Zsófiának művészi tevékenysége vizsgálatakor azonban azt konstatálhatjuk, hogy sokkal inkább műkedvelő indíttatásról, a festő hitvallása szerint mintegy önterapikus tevékenységről van szó, mintsem egy tudatosan vállalt, nagyszabású művészeti program megvalósításáról, világmegváltó művészeti célok beteljesítéséről. Harasztÿ Zsófia édesapja életművétől szinte teljesen függetlenítette magát, a saját útját járja. Ezt tanúsítja, hogy az alapvetően szobrász édesapa leánya a művészi önkifejezés terepéül a festészetet választotta, és a piktúrában is egy olyan stílust követ, olyan festői hangot szólaltat meg, amely meglehetősen távol van Harasztÿ István alkotói világától. Ha nagyon körültekintően, minden részletet analizálva vizsgálódnánk, akkor persze találnánk párhuzamokat, bizonyos fokú megegyezéseket a szobrász édesapa és a festő leány törekvéseiben. Így például megállapíthatnánk, hogy mindkét művész alapvetően az elvonatkoztatások szférájában, az absztrakció birodalmában fogalmazza meg művészi mondandóját, és mindkét alkotó előszeretettel bontja meg a konvencionális formákat, keresi az új formákat, az új kifejezési lehetőségeket.

Harasztÿ Zsófia – mint a korábban bemutatott kollekcióit szemlélve már felmérhettük – középméretű táblaképeket fest, amelyeknek hol a felületét bontja meg az anyagok rétegzettségével, hol a befoglaló formát, a megszokott szabályos négyzet- vagy téglalap-formátumot váltja fel szabálytalan határvonalakkal keretelt képsíkkal. Gyakran kerülnek a farostra akrillal festett kompozíciókba különféle kiegészítő képépítő elemek, applikációk. De a művek alaphangját mindig a geometrikus rend, a szabályos, vízszintes, függőleges, esetleg ferde, esetenként a kör-motívummal jellemzett, de mindig határozott vonalakkal közrefogott színfoltok rendszere teremti meg, amely rendszerben aztán esetenként kisebb elmozdulások indukálnak zavart, amelyben kisebb-nagyobb szabálytalanságok jelennek meg. A színek, a színfoltok eme határozott rendszere, felépítettsége, a mezők esetenkénti elmozdulása természetesen optikai hatásokat is éleszt, és a látszólag tiszta kompozíciók ezáltal látszatszerű mozgásokkal, villódzásokkal itatódnak át. Az erőteljes színekre, a szabályos és szabálytalan motívumokra alapozott kompozíciókat szemlélve teljes bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy a művésznek nincs közvetlen reflexiója a valóságra: kifejezései áttételesek, elvontak, az általánosságok – az arányok, az egyensúlyok – szintjén fogalmazók. A munkák megszületését indukáló szándékok és törekvések közül rendkívül fontosnak ítélhetjük a dekorativitást, a visszafogott, a mértéktartó szépség igényével való festői kifejezés képpé formálását.

Oly sok modern festő munkálkodása után és nyomán – és itt elsősorban Mondrianra és Victor Vasarelyre hivatkozhatunk – Harasztÿ Zsófia kép-világa is a hagyományos valóságábrázolás elvetését, a természetelvű leképezéssel való szakítást reprezentálja: festői eszközeit, a színeket, a foltokat, a színfoltokat övező körvonalakat, a kompozíciót öntörvényűen, a festői fantázia szabadsága által vezérelve, de festői birodalmában feszes rendet teremtve aknázza ki művein. E geometrikus foltrendszereket azonban általában hajlamosak vagyunk síkba transzponált, egymás-mellettiségekből szervezett kompozíciókként értelmezni, holott a színek mélységei, a foltrendszerek között kialakított illuzionisztikus tér-viszonyok szédítő közegekbe, végtelen dimenziókba kalauzolhatnak. E képeket szemlélve elsősorban érzéseinkre, megérzéseinkre kell hagyatkoznunk, s befogadói fantáziánkkal könnyen a festői fantázia szárnyalása nyomába eredhetünk: nyugalom és nyugtalanság, biztosság és bizonytalanság, állandóság és változás ellentéteinek, vonzó- és taszító-erőinek hatását érezhetjük át.

Harasztÿ Zsófia civil foglalkozása mellett, elsősorban a maga örömére festi az ösztönös tehetsége által indukált képeit, s ha alkalom adódik, közönség elé áll műveivel. A hazai pályán, itt Kispesten megrendezett kiállítása alkalmával azt kívánjuk, hogy őrizze meg ezt a művész-allűröktől független, az önkifejezés őszinteségére alapozott alkotói szemléletét, és mindentől és mindenkitől függetlenül, önálló programja szerint, szabadon fesse tovább képeit.


Wehner