Garamvölgyi Béla :
Ruttkay Sándor kiállítása az Út Galériában
Az elmúlt húsz év terméséből válogatott grafikákból rendezett kiállítást Ruttkay Sándor grafikusművész a 18. kerületi Művészeti Egyesület galériájában.
Munkái egyértelműen tanúsítják: nincs királyi út. Azaz: művésszé lenni nem csak - és kizárólag - az egyetem elvégzésével lehet, a tehetség utat tör magának és értéket teremt.
Ruttkay olyan családi környezetben nőtt fel, ahol Édesapja révén korán "megfertőződött" a rajzolás szeretetével. A - szinte már legendává vált - dekoratőriskola után 1978-ban felveszik a Fiatal Művészek Stúdiójába, 1980-ban az "Alap"-ba, majd '91-ben a Szövetségbe.
Sokat jelent neki Gál Dezső (kispesti művésztanár) szakkörének látogatása, a Helikon kör inspiráló légköre. Évekig eljár a "Vasutas"-ba, alakrajzra, krokizni.
Szellemi mesterének Szalay Lajost tartja - és valóban, ha egy pillantást vetünk a falakon soroló képekre - megérint minket szellemisége. Jellegzetesen Ruttkay-féle értéktöbblet teremtéssel. Mestere a finom - szinte már idegvégződésszerű érzékenységgel megformált vonal-struktúráknak, a valóság létrétegeinek lírai, ugyanakkor rendkívül expresszív megjelenítésének.
Ebben az időszakban formálódik és alakul ki a rá jellemző alkotói attitűd: a kiválóan működő alkotói ösztöneinek, meglátásainak engedelmeskedő, improvizatív elemekkel átszőtt, virtuóz eszközhasználaton alapuló rajztechnika. Az önálló hang keresése közben fedezi fel azokat az a - ma már szinte elfeledett - technikákat, melyek munkáira oly jellemzőek.
Ebből következően nap-mint nap szembe került a religare, vagy a religere dilemmájával. Előbbi leginkább a regulák – azaz a szakma tradicionális szabályainak, elvárásainak megtartásával, utóbbi e szabályok szeretetteljes odafigyeléssel, pontos követésével, nem utolsósorban: saját kifejezésmódjához és a témához igazított alkalmazással adott elemzésre, elmélkedésre okot.
A gyakori "krokizás" ujjgyakorlatszerű rutinja lényeges, ám nem ültethető át "egy az egy-ben" a sokszorosító grafikai eljárással készülő lapokra. Egy idő múlva úgy érzi: köti a kezét, elvész az a fajta spontaneitás, ami kréta- és tusrajzaira oly jellemző.
Technikát vált, kipróbálja a monotípiát, ahol a finom vonalakat és a keményen letett foltokat egyfajta vizuális ingerlőként használja - a szabad képi asszociáció érdekében. E játékosságot természetszerűen egészíti ki később az akvarell, illetőleg az akvarellceruza. E kísérletek közben folyamatosan figyeli, hogyan viselkedik az anyag, hogyan alakulnak ki grafikai minőségek.
A vegyesen használt eszközök ellenére munkái monokromatikusak maradnak, pontosan tud-ja, hogy egy grafikusnak bánnia kell az üres felületekkel is.
Kedvenc témái is kialakulnak: szívesen tér vissza hozzájuk, több aspektusból feldolgozva azokat. Pigmalion, Don Quijote mellé így kerül Salome- sorozata is.
Salome történetének feldolgozása során szabadjára engedhette virtuozitását, azt a képességét, hogy egy klasszikus görög szoborhoz hasonlítható ponderációval - egyensúlyozással - artikulálja mondanivalóját: elemezze az emberi viszonyrendszerek tisztaságát vagy ezek épp ellenkezőjét.