Haraszty 75- Aulich Galéria
Wehner Tibor megnyitója
"Valószínűleg az a legokosabb, ha már itt, a bevezetőben megvallom, hogy teljesen tanácstalan vagyok: elvégre mégsem futhatok üres tiszteletköröket,
és nem mondhatom el újra, amit már korábban oly sokan és oly sokszor elmondtak és leírtak a Harasztÿ-munkásságot elemezve:
hogy iskolateremtő mester, hogy hatalmas és megkerülhetetlen életmű, hogy korával együttlélegző, hogy páratlan lelemény, hogy sziporkázó ötletek, hogy hallatlanul szellemes, hogy újító inspirációk, hogy fáradhatatlan és kiapadhatatlan, hogy kis iróniával a dolgokon és jelenségeken felülemelkedő, tradíciókkal és konvenciókkal leszámoló, mindenféle határokat átlépő, valamiképpen mindig új minőséget teremtő, könnyedén és halálosan komolyan játékos, a fizika törvényeit megcáfoló, egyszerre világos logikával és homályos titokzatosságokkal megokolható, változatosságokba és monotóniába burkolózó, magától értetődő és abszurd, pontosan megtervezett, nagyvonalú és elegáns, precízen kimunkált és előadott, súlyos utalásokkal terhelt és szabadon csapongó, ellenpontokra hangolt és önmagával, önnön autonomitásával áthatott, dinamikus, meggyőzőn magával ragadó, metaforikus magasságokba emelkedő és élesen az emlékezetbe rögződő.
Valószínűleg az a legokosabb, ha már itt, a bevezetőben megvallom, hogy teljesen tanácstalan vagyok: elvégre mégsem futhatok üres tiszteletköröket,
és nem mondhatom el újra, amit már korábban oly sokan és oly sokszor elmondtak és leírtak a Harasztÿ-munkásságot elemezve: hogy iskolateremtő mester, hogy hatalmas és megkerülhetetlen életmű, hogy korával együttlélegző, hogy páratlan lelemény, hogy sziporkázó ötletek, hogy hallatlanul szellemes, hogy újító inspirációk, hogy fáradhatatlan és kiapadhatatlan, hogy kis iróniával a dolgokon és jelenségeken felülemelkedő, tradíciókkal és konvenciókkal leszámoló, mindenféle határokat átlépő, valamiképpen mindig új minőséget teremtő, könnyedén és halálosan komolyan játékos, a fizika törvényeit megcáfoló, egyszerre világos logikával és homályos titokzatosságokkal megokolható, változatosságokba és monotóniába burkolózó, magától értetődő és abszurd, pontosan megtervezett, nagyvonalú és elegáns, precízen kimunkált és előadott, súlyos utalásokkal terhelt és szabadon csapongó, ellenpontokra hangolt és önmagával, önnön autonomitásával áthatott, dinamikus, meggyőzőn magával ragadó, metaforikus magasságokba emelkedő és élesen az emlékezetbe rögződő.
De ha mindezen címszavakat és fejezetcímeket nem bonthatom ki és nem mondhatom el újra, akkor ugyan hogyan köszönthető a Mester a háromnegyedévszázados születésnapján?
Megoldási lehetőségként merülhet fel, hogy a kreáció és az innováció, az újrahasznosítás, a másodlagos felhasználás, a tárgykultusz manapság oly divatos fogalmait ütköztessem a legújabb Harasztÿ-művekkel, de egy ilyen ünnepen ez kissé méltatlan és egyszerűsítő, didaktikus eljárás lenne, ezért hát ezen a születésnapon, az új, ismeretlen, most első alkalommal bemutatott művek körében valószínűleg az az autentikus megoldás, ha valamilyen megfoghatatlan dologról, például az időről beszélünk. A meg-meglóduló, a néha megtorpanó, a kíméletlenül pergő és a lassan őrlő időről, amellyel maga a Mester is sokat viaskodik megszámlálhatatlanul sok, mutató nélküli óraszámlapot rendezve kép-kollázs-domborműibe, megannyi üres zsebóratokot illesztve plasztikus táblaképeibe, s időben és térben lejátszódó, olykor végtelenített történéseket komponálva kinetikus munkáiba. Az idő, a kizökkent idő nemcsak tárgyiasult motívumokként vissza-visszatérő eleme a Haraszty-munkáknak, hanem a mögöttes tartományban állandóan jelen lévő, rejtetten motozó, meghatározó, lényegi összetevő. A mozdulatlan, a megmozdítható, és a mozgó Haraszty-művek idő-metszeteit faggatva ráébredhetünk, hogy bizony mindent megrág az idő vasfoga, hogy lejár az idő, hogy szorít az idő, hogy időnként megszólal az idő szava, amelyet azonban azonnal elsöpör az új idők szele, aztán alighogy elérkezik az idő, meg is áll, mert megáll az idő, így hát újraindítjuk a kerekét, amely rohanni kezd, ezért tehetetlenségünkben agyoncsapjuk. Azóta más idők járnak – más idők, más erkölcsök –, de ez azért nem mehet így az idők végeztéig.
Az idő-fogalom eme fantasztikusan sokrétű, árnyalatokban oly gazdag jelentéskörei mintegy modellezik Harasztÿ István új műegyüttesének fantasztikus gazdagságú, időbe-ágyazott jelenségvilágát, amelynek térplasztikai jellegű alkotásai a tradicionális szobrászat fogalmi rendszerétől elszakadó, a több évezredes szobor-konvenciókkal szakító, tárgyakba foglalt történetek és történések. A Harasztÿ-szobor mágneses erőtér, a Harasztÿ-szobor állandóan változó egyensúlyi helyzet, a Harasztÿ-szobor mozgás és mozdulatlanság, kimozdulás és visszatérés, lendülés és elnyugvás, állandóság és változás, világos logika és rejtélyes megmagyarázhatatlanság, monoton ismétlődés és esély a megismételhetetlenre. Valószínűsíthető alaptörvénye az abszurditás, lényege a szabályos szabálytalanná tétele, illetve a szabálytalan rendszerbe foglalásának kísérlete. A dolgok logikus rendjének megteremtése a dolgok logikus rendjének szétzilálhatóságáért. S amiként a Harasztÿ-szobor mintegy már csak emlékszerűen őrzi a tradicionális szobor-jellemzőket, az anyagot és a tömeget, és egészen más minőségekkel felruházottan más jelenségvilágot tár elénk általuk, mint az ágazat klasszikus kompozíciói, ugyanígy a Harasztÿ-kép sem a hagyományos kép, hanem rétegzettség, a képsíkot mélységekkel és magasságokkal megbontó dombormű, direkt-talált tárgyakból felépített kollázs-terep, sok esetben dombormű-mobil. Itt a szín, a folt, a kompozíció megszokott, higgadt rendjét beépített tárgyak bontják meg és vezérlik: a Harasztÿ-kép nem az elvont vagy az ábrázoló motívumok képszerű megjelenítésének közege, hanem az elemek kollázsszerű egyesítésének, felmutatásának, dekoratív és játékos rendszerbe foglalásának terepe. Csavarfejek, kopott óraszámlapok, zárszerkezetek, alátétek, karikák, korongok, ecsetek, fúrók, furcsa, ipari jellegű kivágat-elemek vagy alkatrészek a különös festőiségek éltetői, a szőnyegszerűen felsorakoztatott parányi tárgyak a fanyar költőiségek megszólaltatói. A múló idő súlyát hordozó tárgyak, tárgyhalmazok, együttesek merevednek meg, vetülnek elénk.
Amiként Harasztÿ Mester mobiljai, plasztikái, úgy tárgykollázsai, kép-domborművei kapcsán is a XX. század művészet egyik megújítójának,
Joseph Beuys alapvető, szűkszavúságában is oly bőbeszédű tételére hivatkozhatunk: „A gondolkodás már plasztika.” És ha a gondolkodás plasztika, akkor a plasztika gondolkodás, és ebből az ördögi körből a Harasztÿ-művek vonzáskörében már nem tudunk kikecmeregni soha."
Wehner Tibor